Harry Brown [2009]

Ráncos veteránnak elege lesz a huligánkodó fiatalokból. Ismerős? Nemrég néztem meg Clint Eastwood utolsó alakítását, a szintén általa rendezett Gran Torino-t, ami nagyjából Daniel Barber tárgyalt első nagyjátékfilmjének visszafogott amerikanizált változata. A huliganizmus, a fiatalkorúak rendbontása és az utcai erőszak mind-mind közelebb állnak a britekhez, és jobban is áll nekik, hiszen a szigetországban nem szorul agyonbutításra a film. Egy-két agyvelővillantásnál néztem is egy nagyot.

Engem már a poszterrel megvettek amúgy, jó volt az öreg Michael Caine-t végre egy olyan karakterként látni, aki nem a háttérből bölcselkedik, vélhetően legalábbis fegyverrel a kezében egy aluljáróban nem erre készül. Inkább várhattunk ugye egy Get Carter-féle alakítást (itt meg kell jegyezni, hogy szegény Michael bácsi a filmtörténelem egyik legszerencsétlenebbül remake-elt figurája, ugye Get Carter, ugye Olasz meló), meg is kaptuk.

Az első jelenet zseniálisan beszippantott, mit el nem lehet érni egy kis naturalista brutalitással. Aztán beállt persze a komótos, angolos iram, a karakterépítés, megismerjük az öreg nyomorúságos életét. Mikor utolsó sakkpartnerét is elveszi tőle a tudatmódosított csőcselék, a rendőrség tétlenségét látva önbíráskodásra vetemedik. Veszettül jól áll ez a hidegvérűség Caine-nek, hiszen ránézésre látszik rajta az igazságszolgáltatásra való törekvés, egy pillanatra nem gondolja az ember, hogy bármi erkölcstelent is cselekedne, mikor tizenévesek fejét loccsantja szét. Színészileg kissé szélsőségesnek mondható a film, hiszen amilyen jól sikerült az öregek (Harry, meggyilkolt barátja, és a kocsmáros) és a vandál fiatalok szereposztása, annyira sablonos és szürke a rendőrségi oldal, bár lehet, hogy ez a karakterek kidolgozatlanságának róható inkább fel.

Egy ilyen roppant egyszerű bosszúsztori nagyban függ a rendező és a színészek munkájától, mert a feszültséget valamivel fenn kell tartani, és ebben nem is vérzik el Barber (a kisfilmjéért Oscar-ra jelölt angol karrierje egyébként párhuzamot mutat az Erőszakikkal bemutatkozó Martin McDonagh-éval, izgatottan várjuk mindkettejük újabb művét). A képi világ alkalmazkodik a témához: tűz, füst, villogó fények, és sok-sok sötétség. A zene őszintén nem hagyott mély nyomot, egyedül a zavargások kezdetén felzúgó szimfonikus darab váltott ki belőlem hangulatváltozást, az nagyon feldobta a Molotov-koktélok repkedését.

A brutalitás megjelenítése nagyon életszerűre sikeredett, jóval a film megtekintése után is a fejemben maradt az a néhány fejlövés, amelyet amerikai sikerfilmekben kameraelrántással helyettesítenek az utolsó pillanatban. Nem fog kiemelkedni sem az angol filmipar archívumából, sem Michael Caine életművéből, de határozottan jelöli Daniel Barber feltűnését a nagyjátékfilmek világában.

[Trust - 2010]

David Schwimmer az az ember, akitől az ember nem várna egy minőségi drámát. Színészként sem, rendezőként aztán pláne. Első rendezése, a kissé bugyuta romkom Fuss, dagi, fuss! után időt szánt egy hozzá közel álló téma megfilmesítésére. Schwimmer az elnöke egy jótékonysági szervezetnek, amely megerőszakolt fiataloknak próbál segítséget nyújtani. A szakértelmet tehát semmiképp sem róhatjuk fel a film kapcsán.

A 13 éves Annie (Liana Liberato) chatelni kezd a 15 éves Charlieval, akiről fokozatosan derül ki, hogy idősebb, mint amennyinek vallotta magát. Annie-t ezért folyamatos csalódás éri, de a sorozatos bókok és a szerelem elveszi az eszét. Első találkozásuk alkalmával a lánynak azzal kell szembesülnie, hogy az elmúlt hónapokban egy 30 feletti férfi csavarta el a fejét. Meggyőzőereje által Charlienak sikerül felcsalnia a lányt egy hotelszobába, ahol szépen lassan, Annie hezitálása ellenére túlesnek a dolgon - a férfi még kamerára is veszi az eseményeket. Később egy barátnőjén keresztül rendőrségi és családi ügy kerekedik a történtekből, de a lány biztos benne, hogy Charlie szereti őt. A többi pedig derüljön ki a filmből.

Az alakításokról egyvalami mondható el: hitelesek. Liana Liberato nagyon jól adja a naiv kislányt , majd később a megtört tinédzsert is. A szülők, Clive Owen és Catherine Keener úgy viselkednek, mint ahogy talán azt az életben is tennék (persze ezért színészek), de Owennel Az ember gyermeke óta nagyon elfogult vagyok ám. Két kisebb szerepben tűnik fel Viola Davis és Noah Emmerich, előbbi Annie pszichiáterét, utóbbi Annie apjának munkatársát játssza. A Charlie szerepében feltűnő Chris Henry Coffey játéka kicsit erőltetettnek tűnhet, de ez akár magyarázható karaktere perverz személyiségének szemléltetésével.

De meg kell mondani, hogy látszik a rutin hiánya Schwimmer részéről. Bár ebben talán az írók is ludasak, a lényeg az, hogy a feszültséget nem mindig sikerült kellően fenntartani. Elég ritmustalan a film, és talán túl gyorsan túlesnek magán az erőszaktevésen. A befejezés hangulatát viszont szerintem elkapták, az utolsó utáni jelenet pedig még rátesz egy lapáttal, és Schwimmer célját elérve, hatásosan érzékelteti, hogy ezek az emberek köztünk vannak.

Tágra zárt szemek [Eyes Wide Shut - 1999]

Nem értem miért kapott ez a film annyi negatív kritikát. Szegény Stanley Kubrick egyszer megpróbált egy evilági filmet készíteni, korábbi munkásságaihoz képest hétköznapi történetet mesélni, de azokkal túlságosan elkényeztette pszichedelikus kritikusait, ezért lehúzták az utolsó művét. Kubricki tempójú, varázslatos, őrült alkotás ez is, mindenképpen érdemes megnézni, a rendező csodálóinak miatta, a többieknek pedig azért, mert ennél fogyaszthatóbb filmet tőle nem fognak találni.

A történet magával ragad, ha megfelelő környezetben nézi az ember. Kubrick mindig is nagyon jól érezte, hogyan kell beszippantani a nézőt a saját kis világába, itt is sikerül neki. Dr. Bill Harford (Tom Cruise) és felesége, Alice (Nicole Kidman) egy bál után hazaérve füvet szívva beszélgetnek egymás megcsalásának gondolatáról, ami odáig vezet, hogy Alice bevallja férjének, hogy egy közös vakáción megismert férfi mély nyomot hagyott benne, és róla fantáziálgat. Ezek után Bill hűsége meginogni látszik, és az este során először egy páciense lánya csókolja meg, majd egy prostituált lakásán köt ki. Később barátja elfecsegett titka révén viszont egy álarcos bál/szertartás közepébe csöppen, ahol folytatódnak a bonyodalmak.

Színészi szempontból érdekes a film, ugyanis a forgatás idején Tom Cruise és Nicole Kidman házasak voltak, ahogy karaktereik is. Így Bill és Alice kapcsolata a lehető leghitelesebben jön át a néző számára. Cruise amúgy lubickol a szerepében, míg Kidman csak akkor játszik jól, amikor a szerep nem követel nagy színészi beavatkozást (a marihuánával fűtött jelenetben egész egyszerűen röhejes). Kubrick pedig láthatóan karrierje végső szakaszában is nagy hangsúlyt fektetett a mellékszereplőkre. Zseniális karaktereket mutat be a kisebb szerepekben: Sydney Pollack és Todd Field meglehetősen rejtélyes alakokat játszanak - érdekesség, hogy e két férfi leginkább rendezői tevékenységéről híres. A comic relief sem maradhat el, még ebben a komoly műben sem: Rade Serbedzija úgy tűnik mindenhol ott van, Alan Cumming pedig a film legviccesebb jelenetét hozza a meleg portás szerepében.

Őszintén, nem tudom, hogy Kubricknak volt-e valamilyen magyar vonatkozása, de érdekes módon amellett, hogy Sandor Szavost alakja magyar embert takart (bár ez lehet, hogy az Álmok éjszakája c. Arthur Schnitzler-kisregényben is így volt, amelyen nagy vonalakban alapul a film), természetesen a kötelező magyar komolyzenei művek sem maradhattak el, Ligeti György és Liszt Ferenc darabjainak felhasználásával. Mellettük hallhatunk Mozartot is, a fő motívum pedig Sosztakovics egyik keringője.

A végére pedig nem tudok újat mondani, ha bejön Kubrick filmművészeti stílusa, ez is tetszeni fog, ha nem, akkor ez is ugyanolyan lassú és látszólag üres lesz. Továbbá aki csak Nicole Kidman miatt nézné, az is kerülje.

Közelebb [Closer - 2004]

Mindenki mindenkivel kavar. Ez csak egy szappanopera, vagy egy színházi darab (és annak filmadaptációjának) leírása lehet. Patrick Marber saját darabját írta át a vászonra, amiből a sokat éltetett Mike Nichols rendezett egy érdekes atmoszférájú filmdrámát. Őszintén szólva, nem sok Nichols-filmet láttam (A nemzet színe-java, Silkwood), azok sem a legjobbjai, ezért az ő stílusjegyeiről nem tudok szót ejteni. Annyi biztos, hogy ha van egy olyan film, ami közel áll a színház világához, az a Közelebb - ezt mi sem jelzi jobban, mint a jegyzett színészek listája: a cast hat embert rejt, a négy főszereplőt, egy taxist, és egy vámellenőrt.

Ebben a kis világban mindenki párkapcsolati problémákkal, szexuális frusztrációval és saját egójával küzd. Mindenki a szerelmet, a gondoskodást, a törődést keresi, ehelyett hazugságokat, vágyakat, átveréseket találnak. Dan (Jude Law) könyvet ír barátnőjéről, az egykori sztriptíztáncos amerikai lányról, Alice-ről (Natalie Portman), de mikor könyvéhez fényképezteti magát, flörtölni kezd fotósával, Annával (Julia Roberts). Közel egy évig jár Anna után a férfi, de ő nem akar belebonyolódni egy szerelmi háromszögbe. Csalódottságában Anna nevében kezd szex-chatelni, így botlik bele a bőrgyógyász Larry-be (Clive Owen), akivel találkozót is megbeszél, Anna egyik kedvenc helyén. Természetesen itt találkoznak, összejönnek, majd a nő fotókiállításán összefut Larry és Alice is. Így már midenki ismeri egymást, és, mint kiderül, jó alaposan meg is akarják ismerni egymást.

A történetbe tovább nem is mennék bele, fordulatos, izgalmas, érdekes cselekménynek lehetünk szemtanúi, ezt a filmet tényleg ajánlom mindenkinek, akit kicsit is érdekel egy jó, komplex dráma. A színészi játék majdnem tökéletes. Azért csak majdnem, mert nekem Julia Roberts túl száraz ebbe a történetbe, pedig itt aztán hozhatná az unszimpatikust (neki nem nehéz), de valahogy kizökkenti az embert amikor ő van képernyőn. A többiek zseniálisak. Natalie Portman és Clive Owen egyaránt Oscar-jelölést és Golden Globe-díjat kaptak szerepükért. Tényleg ők viszik a hátukon a filmet, közös jeleneteik szétrobbannak a feszültségtől, nagyon jó páros. Jude Law pedig annak ellenére, hogy nem a szívem csücske, tetszetős játékot mutat be, szerintem tökéletesen átadja a Marber által elképzelt Dan szerepét.

Zene-ügyben rendkívül összeszedett a produkció. A színdarab eleve hasonul Mozart Cosí fan tutte című operájának történetéhez, és a művet a cselekménybe is beleszőtték, és fel is csendülnek dallamai a filmben. Emellett a film elején és végén szóló Damien Rice-szerzemény, a The Blower's Daughter szövege is párhuzamot mutat a sztorival. Emellett puszta jó ízlés okán hallhatunk The Smiths, Jem és Prodigy számokat is.

A színházi drámák legtöbbjének fő célja az olyan kérdések felvetése, melyek mindenkit foglalkoztatnak, és mindenki át tudja ültetni saját életére. Ez a film semmivel sem kínál kevesebbet. Emellett elég depresszív anyag, érzelmesebbeknek egy csomag papírzsepi mellé ajánlott.

Pancser Police [The Other Guys - 2010]

Adam McKay végre összeszedte magát. És ez nem csak nekünk kedvez, de Will Ferrellnek is, hiszen ő az, akit sikerült McKay-nek megnyernie mind a négy általa írt és rendezett film főszerepére. A Ron Burgundy utáni két próbálkozása (Taplógáz, Tesó-Tusa) azonban engem nem nyűgözött le. Nyilván a legnagyobb közhely, de ahogy olvasgattam, igaz: a film stílusát vagy imádod, vagy utálod.

A történetre nem is fecsérelném a szót, szinte már nem is emlékszem rá, annyira lényegtelen volt, egyszerű nyomozós sztori, szerelmi szálakkal, sok-sok jól működő (jól kifigurázott) klisével. Azt sem csodálom, hogy egy díjat sem nyert, jelölést is alig kapott itt-ott. Ha egyvalamit díjazni kéne, az kérdés nélkül a cast lenne. Ilyen csapatot összehozni... Minden területről érkezett egy-egy figura. Samuel L. Jackson és Dwayne Johnson párosa egyenesen spinoffért kiált, Michael Keaton lubickol élete harmadik normális szerepében (a Batman és a Jackie Brown után, persze), Steve Coogan a BBC-s The Trip óta szent és sérthetetlen nálam, Eva Mendes pedig hozza, amit mindenki elvár tőle. És ők még csak a mellékszereplők...

Will Ferrell megosztó színész. Vagy nagyon eltalál egy szerepet (Ron Burgundy, Felforgatókönyv, Zoolander), vagy rettenetesen nevetséges, erőltetett (Mi a manó, Földre szállt boszorkány, Jégi dicsőségünk), még kedvenc sorozataimban is felemás (Eastbound&Down-ban haláli, Officeban túljátszott), itt működik. Mégis úgy érzem, hogy Mark Wahlberg nélkül fele ilyen jó nem lenne a film. Kettejük párosa érdekes módon hihető, persze a körülményekhez képest. Mark is kezdi begyógyítani az Esemény és a Max Payne által okozott sebeket. Lehet, hogy nem egy világmegváltó színész, de egyaránt jó komoly, és komolytalan szerepekben is. Fura módon A téglás karakteréhez hasonló alakítást nyújt, és ha jól vettem le, Max Payneségét figurázza ki egy jelenetben(?), ami ha szándékos, le a kalappal.

Soundtrackje kicsit egyenetlen. Van néhány jelenet, amit nagyon feldobnak az adott zenék, például a Foo Fighters és a Black Eyed Peas számok nagyon jól vannak elhelyezve. Hallunk még pár finomságot, Goldfrapp, White Stripes, és a stáblistánál felzendülő Rage Against the Machine is zene füleinknek.

McKay erőssége a szituációs komédiában, és az egysorosokban rejlik. Átfogó történetet és hosszan felépített poént ne nagyon várjunk, de előbbiek kárpótolnak ezért, bőven. Karakterei is ügyesen megírtak, és egyéniséggel bírnak - jó példa erre például a Keaton által játszott kapitány, aki bölcsességeit TLC-dalszövegekből veszi. Üdítő kis komédia, a néhány elhibázott, és Ferrell-McKay módra erőltetett jelenettől függetlenül.

New York bandái [Gangs of New York - 2002]

Martin Scorsese egész pályafutása során hű maradt szülővárosához, New Yorkhoz. 2002-ben jutott el odáig, hogy egy teljes filmet áldozzon rá, egy annak történelméből kiragadott korszakra. A rendező szembesít minket a történelemkönyvek által elhomályosított valósággal. A különböző bandák hataloméhes törekvései óriási emberáldozatot követeltek. Ez a XIX. század közepén játszódó sztori nem is lehetett volna jobb kézben, mint Scorseseében, mégis hagy kivetnivalót maga után.

Színészi szempontból sincs gond a filmmel. Daniel Day-Lewis szokásához híven lenyűgözi az embert, hihetetlen képességekkel van megáldva, minden idők egyik legnagyobb színésze, elfogultság nélkül állíthatom. Szinte minden díjat be is söpört az alakításával, az Oscart kivéve - pechére A zongorista is 2002-es film volt... Leonardo DiCaprio a tőle elvárt színvonalat hozza, semmi többet, Cameron Diaz pedig Golden Globe-jelölést kiváltó játékot nyújt. Sok ismerős arc feltűnik kisebb szerepekben, Liam Neeson a sztorit beindító motor, Brendan Gleeson és John C. Reilly pedig kettős karaktert hoz.

A történetet nem is lehet igazán nagy vonalakban leírni. Vagy inkább csak túl nagy vonalakban lehet. Egy fiú apja gyilkosán akar bosszút állni. Ez a lényeg, a többi csak körítés, de persze minden apró mozzanat okkal történik, még egyszer, nézzük meg ki is a rendező. Politikai viszályok, hatalomharc, patriotizmus. Igazi 1800-as évekbeli Amerika.


A 10(!) Oscar-jelölés többségét az hozta, ami várható egy nagyszabású korszakos filmtől: díszletek, kosztüm, rendezés, látvány, vágás, stb. Ebben is egyet kell értenünk az Akadémiával, sok hasonló volumenű alkotással szemben itt egy percig sem érezzük, hogy egy stúdió díszletei közt járunk. Az operatőri és a rendezői munka bármilyen Scorsese-filmhez hasonlóan magával ragadó. A zenére sem lehet panaszunk, minden jelenet hangulatához illő aláfestést kapott. A csatajelenet alatt hallható Peter Gabriel szám például úgy háromszorosára növelte az élményt.

A történetvezetés is nagyon jól működik a film kétharmadáig. Természetesen egy XXI. századi filmekhez szokott ember biztosan talál üresjáratot egy 60 éves rendező két és fél órás filmjében, de a fő történetszál tartja a feszültséget bennünk. Az utolsó harmadban azonban kapkodhatjuk a fejünket, ha tartani akarjuk a tempót. A végső, katartikusnak szánt harcban azonban a film is elvérzik, nem sikerül méltóan pontot tenni a különböző küzdelmek végére.


Abban egyetérthetünk, hogy nem ez a new yorki rendező legjelentősebb alkotása, de megvan a helye a Scorsese-univerzumban. Ha sok más nem is, Daniel Day-Lewis szigorú, karikatúraszerű, de nem elbohóckodott játéka biztosan a fejünkben marad egy jó darabig.

A régi környék [Garden State - 2004]

Egy kérdésem lenne. Miért ez az egyetlen filmje Zach Braff-nek? Az író-rendező-főszereplő minden téren megállta a helyét, hogy finoman fogalmazzak. A régi környék egyszerre lett közönség- és kritikai siker. Biztos nem szoros határidőhöz kötve, fél év alatt készült el a forgatókönyvvel, de reméljük, nem csak ennyi volt benne - és ha másért nem, ebből a szempontból jól jártunk a Scrubs-kaszával.

A film alapvetően az érzelmek, az érzés fontosságát hangoztatja. Két ellentétes karakter találkozása a fő mozgatórugó. Az apja által érzésképtelenné gyógyszerezett Andrew (Zach Braff), aki édesanyja temetésére érkezik haza 9 év után Los Angelesből, ahol kétes filmkarriert futtat, egy könycseppet sem képes elhullajtani elhunyt szülőjéért. Mivel gyógyszereit LA-ben hagyta, orvosához megy, aki lebeszéli azok további szedéséről. Itt a váróteremben találkozik Samanthával (Natalie Portman), aki tökéletes ellentéte: élettel teli nő, aki mindent képes átérezni, néha túlzottan is.

Indie dramedy-vel állunk szemben, ami mára már a könyökünkön jöhet ki, de ez a 2004-es film a műfaj alapvető darabja, mondhatnám: a műfaj csúcsa. Megvan a szerencsétlen, élete értelmét kereső fiatal férfi, a később életét meghatározó, érzelmekkel teli fiatal nő, és a többi hozzávaló. Zach és karaktere legjobb barátját, Markot alakító Peter Sarsgaard hozzák a formájukat, szerintem két olyan színészről van szó, akik egy bizonyos szerepet tudnak hozni filmjeikben. Natalie Portman viszont - jelentem, elfogult vagyok - kiemelkedik színészi teljesítményével.

Zach Braff külön jópontot érdemel a saját keze által összeválogatott soundtrackért. Ha másból nem, ebből rögtön tudjuk, hogy indie filmet nézünk. Coldplay, The Shins, Frou Frou, Simon&Garfunkel... Nem csoda, hogy 2005-ben Grammy-díjat vehetett át legjobb soundtrack kategóriában.

Összességében egy nagyon hangulatos, kis költségvetésű, okos filmmel van dolgunk. Szép környékek, érdekes karakterek, jól működő kémia. Talán egy-két helyen érezhetünk üresjáratot, de mindenképpen megéri a száz percét.

Vanília égbolt [Vanilla Sky - 2001]

Nem is tudom hol kezdjem. Lehet, hogy majd valamikor második nézésre jobban értékelem, de ettől most nem dobtam el az agyam. Megdolgoztatott, elég komplex történettel állunk szemben, de talán - olyan Lostosan - túl sokat ígért a film, túlságosan sok kérdést halmozott fel, aztán nem tudott elég kielégítő válaszokkal szolgálni.

Cameron Crowe írta és rendezte is a filmet, de mivel ez az első filmje amit láttam, az ő stílusáról nem sokat tudok mondani (az Almost Famous is jön nemsokára, majd akkor meglátjuk). Az is lehet, hogy sokkal jobban élveztem volna a filmet, ha nem Tom Cruise lett volna a főszereplő. Biztos vagyok benne, hogy egy kiváló színészről van szó, de ebben a filmben nagyon rosszul, és klisésen hozta az összezavarodottat. Valahogy a reakcióban van valami természetellenes, ami kizökkent a ritmusból. Nem csoda, hogy talán a legjobb jelenetei a maszk mögött voltak... Cameron Diaz hozta amit tud, nekem egy filmjével sem volt még gondom, Penelope Cruzt meg ki tudja nem szeretni? Én Kurt Russell stílusát is nagyon bírom, kifejezetten jól állt neki itt az apaszerep.

Ááá és a filmzene. Összességében talán mondhatom, hogy jobban kedvelem a komponált score-okat, mint a válogatás jellegű soundtrackeket, de vannak filmek, amelyeknek egyszerűen jobban áll a pop. Az egyedüli Oscar-jelölést is Paul McCartney a filmmel azonos című szerzeménye hozta, de hallhatunk Radiohead, Beach Boys, Sigur Rós, REM, Peter Gabriel számokat is, többek közt. Nagyon jó ízléssel vannak összeválogatva a számok, ezért jár a jó pont.

Bővebb leírásért tovább.

Taxisofőr [Taxi Driver - 1976]

Első írásom tárgya Martin Scorsese második sikerfilmje - de az első, ami kultstátuszt ért el -, az 1976-os Taxisofőr. Nálam egy jó színész által eljátszott jól megírt főkarakter el tud vinni egy filmet, tulajdonképpen itt is ez történt Robert De Nironak köszönhetően - igaz, a film zsenialitását az adja, hogy emellett a történet is érdekes, és a mondanivaló is mélyreható.

Az alaphelyzet szerint Travis Bickle jelentkezik egy taxisofőr-állásra, mivel álmatlanságban szenved, és szeretne valamit kezdeni az idejével. Ebből a klasszikus scorsesei jelenetből minden lényeges információt megtudhatunk a főszereplőről, amire a film kezdetén szükségünk van.


Nem fogok belemenni a cselekménybe, próbálok spoilermentesen írni a főoldalon.


Ami engem megfogott a filmben, ami egyedi stílust tudott adni a filmnek számomra, az a furcsa karakterismertetés volt. Jó pár arc megfordul a filmben, természetesen mindenkit Travisen keresztül ismerünk meg, de egyik sem válik kiemelt jelentőségűvé egészen a legvégéig. Scorsese ebben is remekel, a mellékszereplők kidolgozottságában, illetve a sztereotípiák felvonultatásában. Kevés film képes arra, hogy az epizódszereplőket is belevésse az emlékezetünkbe. Egyaránt zseniális volt Betsy afrofrizurás munkatársa, a taxis kollega Wizard, a fegyverárus, vagy a taxival utazó őrült férj - akit maga Scorsese alakít.

A filmzene Bernard Herrmann szerzeménye, és nagyot dob a sötét, mocskos város hangulatán. Ebben az időben valahogy nagyon eltalálták a zeneszerzők a filmek atmoszféráját, kitűnő példa erre a '74-es Kínai negyed - nálam tuti top10es film - hanganyaga, ami hasonló okból hasonlóan sötét.


A tovább után folytatom, spoilerekkel.