A történetet nem is lehet igazán nagy vonalakban leírni. Vagy inkább csak túl nagy vonalakban lehet. Egy fiú apja gyilkosán akar bosszút állni. Ez a lényeg, a többi csak körítés, de persze minden apró mozzanat okkal történik, még egyszer, nézzük meg ki is a rendező. Politikai viszályok, hatalomharc, patriotizmus. Igazi 1800-as évekbeli Amerika.
A 10(!) Oscar-jelölés többségét az hozta, ami várható egy nagyszabású korszakos filmtől: díszletek, kosztüm, rendezés, látvány, vágás, stb. Ebben is egyet kell értenünk az Akadémiával, sok hasonló volumenű alkotással szemben itt egy percig sem érezzük, hogy egy stúdió díszletei közt járunk. Az operatőri és a rendezői munka bármilyen Scorsese-filmhez hasonlóan magával ragadó. A zenére sem lehet panaszunk, minden jelenet hangulatához illő aláfestést kapott. A csatajelenet alatt hallható Peter Gabriel szám például úgy háromszorosára növelte az élményt.
A történetvezetés is nagyon jól működik a film kétharmadáig. Természetesen egy XXI. századi filmekhez szokott ember biztosan talál üresjáratot egy 60 éves rendező két és fél órás filmjében, de a fő történetszál tartja a feszültséget bennünk. Az utolsó harmadban azonban kapkodhatjuk a fejünket, ha tartani akarjuk a tempót. A végső, katartikusnak szánt harcban azonban a film is elvérzik, nem sikerül méltóan pontot tenni a különböző küzdelmek végére.
Abban egyetérthetünk, hogy nem ez a new yorki rendező legjelentősebb alkotása, de megvan a helye a Scorsese-univerzumban. Ha sok más nem is, Daniel Day-Lewis szigorú, karikatúraszerű, de nem elbohóckodott játéka biztosan a fejünkben marad egy jó darabig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése