Ébredések [Awakenings - 1990]

Az angol Oliver Sacks memoárja alapján készített amerikanizált verzióban Malcolm Sayer-ként látjuk az idegsebészt, Robin Williams alakításában. A doktor arra a bizonyos agyvelőgyulladás-típusra találta meg az ellenszert, amely hosszú álomba küldte áldozatait, köztük a filmben Leonard Lowe-nak nevezett Robert De Niro-karaktert.

Penny Marshall filmjének első harmadában a Williams által alakított orvos küzdelmét mutatja be, azt, hogy hogyan válik egy kutatóból ügyeletes orvos, ami nagyon is fontos eleme a történetnek, hiszen az állandó kísérletezgetés, megfigyelés vezet a gyógymód kifejlesztéséhez. John Heard karaktere, a főorvos először kétkedve figyeli az újonc botladozásait, de kénytelen belátni, hogy Dr. Sayer kisebbfajta csodát készül véghezvinni. A legnagyobb figyelmet arra a férfira fordítja, akihez még mindig bejár édesanyja, nagyjából 40 éve, minden nap. Ő Leonard Lowe (De Niro). Az idegsebész utánajár az L-Dopa nevű Parkinson-gyógyszer hatásainak, szemtanúi vagyunk Leonard ébredésének és visszaesésének is.

A legjobb film, és a legjobb forgatókönyv mellett a harmadik Oscar-jelölést Robert De Niro alakítása hozta, teljesen megérdemelten. Rendkívül vékony a határ a nevetséges és a brilliáns ábrázolás közt egy ilyen Parkinsonhoz hasonlító betegség esetében. De Nironak sikerül sajnálatot kelteni az emberben anélkül, hogy egy percig is nevetni támadna kedvünk azon, hogy egy egyszerű borotválkozást sem tud elvégezni úgy, hogy ne vágná meg magát, tökéletesen alátámasztja a dráma súlyát. Robin Williams pedig talán karrierjének legnyugodtabb, legtisztább szerepében kell helyt állnia, és sikerül is, minden hiperaktív williams-i manír nélkül.

Nagy hátránya a filmnek azonban a rendező személye, Penny Marshallnál (Segítség felnőttem, Micsoda csapat, Reneszánsz ember, Kinek a papné...) sokkal kompetensebb személyeket is el tud képzelni az ember egy ilyen kaliberű, remekül megírt dráma direktori székébe. A színészek nagyszerű teljesítményéből is elvesz a kamera statikussága, és a színek hiánya, a szürkeség, ami még akkor is rossz döntés, ha ez frusztráló, bezártságot tükröző hangulatot kellene, hogy keltsen, egyszerűen nem működik - ott ahol a történet lassan folyik, a képi elemeknek kellene fenntartani a néző érdeklődését, így adott időben még álmosságot is kelthet. A De Niro és Williams közti atmoszféra miatt, és a megindító történet miatt azonban kötelező film.

Bikatöke [A Cock and Bull Story - 2005]

Talán nem vagyok egyedül azzal, hogy igen kevés ismerettel rendelkeztem Laurence Sterne Tristram Shandy úr élete és gondolatai című könyvével kapcsolatban, amin a film, illetve a filmben készülő film alapul. Érthető, ugye? Steve Coogan és Rob Brydon saját maguk alteregóit testesítik meg, ahogy az említett mű megfilmesítésére készülnek. A XVIII. századi, kilenc kötetes mű a címszereplő, Tristram Shandy önéletrajza lenne, de az úgy csavargatja a történetet, addig anekdotázgat, hogy a teljes mű háromnegyedéig még saját születéséig sem jut el.

Ez az írás is hasonlóan csapongóra sikeredett, de hát nehéz is Michael Winterbottom ezen filmjéről rendezetten írni valamit. Ahogy egy filmbéli interjúban mondja Coogan: "A Tristam Shandy egy posztmodern mű, a modernizmus előttről, amikor még nem volt mihez posztnak lenni". Kifejezetten szórakoztató első fél órát láthatunk, ahogy Tristram időben ugrálva mutatja be családja és saját születése történetét. Aztán fél óra elteltével először láthatjuk a stábot, és megkezdődnek a backstage bonyodalmak. A stilizált Coogan házassága és botrányai, a producerek műbajai, és a Brydon-Coogan hatalmi harc mind-mind nagyszerű humorforrás.

Ezen film megtekintése előtt volt szerencsém a BBC The Trip című sorozatához, amely ezt a Coogan-Brydon versengést viszi tovább, és már itt is hatalmas poénokat tartogat. Coogan filmbeli éne egy arrogáns, felsőbbrendűsködő alakot takar, aki ki akar törni az angol köreiből, és Hollywood felé venné az irányt, Brydon pedig látszólag nagyon is jól elvan a brit ismertségével, és élvezi a komédiát, és a filmkészítést. A mellékszerepekben is emberi karaktereket láthatunk, az insider dolgokért pedig mindig odavagyunk, itt is.

A zenék kiválasztásáért felelős embert pedig kiadós vállveregetés illeti, Fellini 8 és ½ című filmje hasonló szituációt mutat be, egy film elkészítésének nehézségeit, és annak a soundtrackjéből kölcsönöztek ide pár motívumot, illetve a hasonló korszakot bemutató Barry Lyndon (Kubrick) főcímzenéje is felszólal. Ahol azonban pontokat vesztett a film, az az aránytalanság a Tristram-sztori és a valós események közt, az utóbbiak elhúzásával, és az elnagyolt szerelmi konfliktus a Coogan-Jenny-Jennie háromszög viszonylatában. Nagyon egyedi darab, Winterbottom és Coogan, és hát ha akad ilyen, Brydon kedvelőinek nagyon ajánlott.