Engem már a poszterrel megvettek amúgy, jó volt az öreg Michael Caine-t végre egy olyan karakterként látni, aki nem a háttérből bölcselkedik, vélhetően legalábbis fegyverrel a kezében egy aluljáróban nem erre készül. Inkább várhattunk ugye egy Get Carter-féle alakítást (itt meg kell jegyezni, hogy szegény Michael bácsi a filmtörténelem egyik legszerencsétlenebbül remake-elt figurája, ugye Get Carter, ugye Olasz meló), meg is kaptuk.
Az első jelenet zseniálisan beszippantott, mit el nem lehet érni egy kis naturalista brutalitással. Aztán beállt persze a komótos, angolos iram, a karakterépítés, megismerjük az öreg nyomorúságos életét. Mikor utolsó sakkpartnerét is elveszi tőle a tudatmódosított csőcselék, a rendőrség tétlenségét látva önbíráskodásra vetemedik. Veszettül jól áll ez a hidegvérűség Caine-nek, hiszen ránézésre látszik rajta az igazságszolgáltatásra való törekvés, egy pillanatra nem gondolja az ember, hogy bármi erkölcstelent is cselekedne, mikor tizenévesek fejét loccsantja szét. Színészileg kissé szélsőségesnek mondható a film, hiszen amilyen jól sikerült az öregek (Harry, meggyilkolt barátja, és a kocsmáros) és a vandál fiatalok szereposztása, annyira sablonos és szürke a rendőrségi oldal, bár lehet, hogy ez a karakterek kidolgozatlanságának róható inkább fel.
Egy ilyen roppant egyszerű bosszúsztori nagyban függ a rendező és a színészek munkájától, mert a feszültséget valamivel fenn kell tartani, és ebben nem is vérzik el Barber (a kisfilmjéért Oscar-ra jelölt angol karrierje egyébként párhuzamot mutat az Erőszakikkal bemutatkozó Martin McDonagh-éval, izgatottan várjuk mindkettejük újabb művét). A képi világ alkalmazkodik a témához: tűz, füst, villogó fények, és sok-sok sötétség. A zene őszintén nem hagyott mély nyomot, egyedül a zavargások kezdetén felzúgó szimfonikus darab váltott ki belőlem hangulatváltozást, az nagyon feldobta a Molotov-koktélok repkedését.
A brutalitás megjelenítése nagyon életszerűre sikeredett, jóval a film megtekintése után is a fejemben maradt az a néhány fejlövés, amelyet amerikai sikerfilmekben kameraelrántással helyettesítenek az utolsó pillanatban. Nem fog kiemelkedni sem az angol filmipar archívumából, sem Michael Caine életművéből, de határozottan jelöli Daniel Barber feltűnését a nagyjátékfilmek világában.
Egy ilyen roppant egyszerű bosszúsztori nagyban függ a rendező és a színészek munkájától, mert a feszültséget valamivel fenn kell tartani, és ebben nem is vérzik el Barber (a kisfilmjéért Oscar-ra jelölt angol karrierje egyébként párhuzamot mutat az Erőszakikkal bemutatkozó Martin McDonagh-éval, izgatottan várjuk mindkettejük újabb művét). A képi világ alkalmazkodik a témához: tűz, füst, villogó fények, és sok-sok sötétség. A zene őszintén nem hagyott mély nyomot, egyedül a zavargások kezdetén felzúgó szimfonikus darab váltott ki belőlem hangulatváltozást, az nagyon feldobta a Molotov-koktélok repkedését.
A brutalitás megjelenítése nagyon életszerűre sikeredett, jóval a film megtekintése után is a fejemben maradt az a néhány fejlövés, amelyet amerikai sikerfilmekben kameraelrántással helyettesítenek az utolsó pillanatban. Nem fog kiemelkedni sem az angol filmipar archívumából, sem Michael Caine életművéből, de határozottan jelöli Daniel Barber feltűnését a nagyjátékfilmek világában.
